Néhány éve Koppenhágában él családjával - ő úgy mondja: lakik. Ősszel három kiállítása volt (Liget Galéria, Vízivárosi Galéria, Tűzoltó u. 72.), részben feleségével, Maria Lavmannal együtt, akivel - Mia Santa Maria és Kina Herceg néven - közös kazettája is megjelent (Mosolyszünet; Bahia). Mariát mai napig zavarja, hogy hívők érzékenységét sértheti a János hódolatát kifejező becenév; hercegi rangját Baksa Soós Jánostól kapta a most 41 éves Vető, aki talányos hangzása és szépen írható formája miatt kezdte Kina néven szignálni a csak Zuzuként emlegetett Méhes Lóránddal közös festményeit. Hogy végre neki is legyen beceneve. Azt mondja, nem profi művész: se portfóliója, se listája arról, mikor, hol, mit csinált, azt meg végképp nem tudja, mije hol van.
Magyar Narancs: Festesz, fotózol, zenélsz: hogy,
kezdődött?
Vető János: Egyik szülte a másikat. Gyerekkoromban
volt egy diavetítőm. Kivágtam papírból egy olyan széles csíkot, mint a
film, arra rajzoltam, és azt vetítettem magamnak.
MN: Át tudta világítani a papírt?
VJ: Igen, gyönyörűen. Szép homályos lett és olyan
színű, amilyen tollat, ceruzát használtam.
MN: Aztán jól elégett a papír.
VJ: Ha sokáig ott hagytam a képet, elégett. Az is
szép látvány. Ez volt a kezdet, ahol már egyszerre van rajz meg fény. De
nem nagyon érdekelt, hogy művészetet csináljak. Talán a versírás volt az
egyetlen, amit komolyan vettem. Néha rajzoltam a könyveimbe. Kaptam egy
orosz filmfelvevőt, amibe reménytelen volt Magyarországon filmet venni,
egyszer tudtam vele forgatni. 13-14 éves koromig örökké filmeztem, film
nélkül. Aztán Doxa, Dobos Sándor, a Kex elődjének, a Wastapsnak és később
a Mininek a dobosa megmutatta, mi van a sötétkamrában, a Tóth Jancsi meg,
a Kex roadja megtanított hívót és fixírt csinálni. Ez 1969 körül lehetett.
Eleinte diavetítővel nagyítottam. Fényképezni kezdtem, két fő témám volt,
a villanyvezetékek meg a Kex. Állati beállított képeket csináltunk. Valaki
mondta, jobb csíkban tárolni a negatívokat. Hogy kiugorjanak a filmek,
beraktam őket a kádba, de még merevebbek lettek, erre hozzáengedtem egy
kis meleg vizet. Akkor felhívott a Baksa, hogy megyek-e koncertre. Mire
észbekaptam, leolvadt az emulzió. Egy korszak akkor megszűnt. Viszont tanultam
valamit a fényképezésről. Aztán rájöttem, hogy fényképezni csak tükörreflexes
géppel lehet. A gépek fontosabbak voltak abban az időben, mint a képek.
Aztán egyszerre csak a képek izgalmasabbak lettek. Rájöttem, mettől meddig
tart egy kép.
MN: Formális képzésben is részesültél?
VJ: Jártam TIT-tanfolyamokra a technikát megtanulni,
ott kémiázás ment, fénytan, gradáció, különböző erősségű hívók. Gyakornokként
dolgoztam az MTI-ben. Molnár Gergellyel meg a feleségével voltam együtt,
az jó időszak volt. Gergely a nemzetközi szerkesztőségben dolgozott, írt
egy-egy kis cikket a Daily Newsba a boglári kápolnáról, a Halász-színházról.
Aztán mindannyiunkat kirúgtak.
MN: Miért?
VJ: Engem mondjuk joggal rúgtak ki, mert néha eltűntem
hónapokra Lengyelországba. Aztán ipari fényképezést csináltam a KGMTI-nek.
Pénzkeresés volt, meg hogy még jobban megtanuljam a szakmát. Egy hokikapus
volt a főfényképész, mindig csak a hokiképeivel foglalkozott, nekem maradt
a bánya. De jó volt, mert jó felszereléssel lehetett dolgozni. Egyre gyűltek
a saját képeim. Abban az időben nagyon figyeltem mi folyik a világban.
Bújtam a könyvtárakat és egyre jobban láttam, hogy ezt én is meg tudom
csinálni. Mint egy létrán, felmásztam rajtuk. Próbáltam kitalálni olyasmit,
ami még nincs. Mázlim is volt, kaptam bíztatást, segítséget. Volt valami
happening fesztivál, ahol Szentjóby bemutatott Erdély Miklósnak, hogy ez
itt Magyarország legjobb fotósa. Erdélyi végig mért, rám nézett és azt
mondta: ez? Úgy megsértődtem, hogy attól kezdve tényleg ezen dolgoztam.
És szerencsém is volt, hogy az utolsó pár évben a Miklóssal is jó barátság
alakult ki, szerette, amit csinálok.
MN: Volt Hatvanban egy kiállítás 1976-ban…
VJ: Igen az Expozíció. Akkor már a Bikivel
dolgoztam… nevezzük Hajas Tibornak… Akkor én már mindent tudtam, hahaha.
Legalábbis a fényképezésről. Nagy mázli, hogy az a barátság munkakapcsolat
is volt.
MN: Hogy kezdődött?
VJ: Úgy, hogy kikísértük a repülőtérre Szentjóbyt,
egy kis csoport, amikor kirúgták az országból. Előtte egyszer találkoztunk,
onnantól szinte éjjel-nappal együtt voltunk és lassan elkezdtünk együtt
dolgozni. Ő mindig a határokat vizsgálta. Pont akkor jött a performance,
és ő azonnal felismert, hogy ez az. Sok vitánk volt. Én végig éreztem,
hogy olyat csinálunk, ami ezer százalékig tilos.
MN: Milyen értelemben?
VJ: Minden értelemben. Olyan terület lett megbolygatva,
ahová addig csak nagyon kevesek merték betenni a lábukat.
MN: Mert nem engedélyezett?
VJ: Arra tojt mindenki nagy ívben.
MN: Tilos, mint amit a Tízparancsolat tilt?
VJ: Igen, szinte úgy. Állandó kockáztatás volt benne,
a halál minél közelebb való engedése. Néhányszor alaposan megégette magát,
a Bódy Pszichéjében van egy kis jelenet, ott ő adagolta a magnéziumot,
le is égett az egész arca.
MN: Benned erősebbek voltak a gátlások, félelmek?
VJ: Jobban kötődtem, nem jutott eszembe játszani
a halállal. Jön, amikor jön, de jöjjön minél később, nekem tetszik az élet.
MN: Túl közel érezted magadhoz Hajast, hogy kiszállj
ebből?
VJ: Igen, és éreztem, hogy olyan túrán vagyunk,
ahol olyan új területek kerülhetnek a szemem, a kamerám elé, ami ritkán
adatik meg. Befolyása volt fölöttem, az tagadhatatlan. Idősebb volt, okosabb,
és sok mindenre megtanított. Irányt mutatott. Nem ezekkel a közös munkával,
hanem a lényével.
MN: De te csak dokumentáltad az akciókat.
VJ: Az akciókban benne voltam mint asszisztens.
Maguk a tablók, a fotómunkák direkt a fényképezőgépnek készültek, ott meg
mint festő, fényképész, világító, rendező. Őrület, ahogy így visszagondolok,
hogy miket mertem csinálni. Kiöntött például egy vödör vizet, beledobott
egy lámpát. S akkor, forgatókönyv szerint, beadatott magának az anonim
orvossal, aki asszisztált, egy altatót, amitől minden életfunkciója megszűnik,
és felmosatta magával a vizet. Tudtam, egy rossz mozdulat és kitekerem
a nyakát. Vagy hagytam egy óráig ülni a kvarclámpa előtt. Mindebben asszisztáltam,
miközben egyfolytában benne volt a pakliban, hogy nem jön vissza.
MN: Hogy ez árt.
VJ: Igen. És ez art volt a javából. Mert nem veszített
az értékéből, és nyilván sose fog veszíteni.
MN: Ott voltál a kocsiban, amikor meghalt (’80
nyarán).
VJ: Igen, sajnos. Sajnos ott voltam és sajnos meghalt.
MN: Véletlen volt, vagy játék a veszéllyel?
VJ: Nincs véletlen. Minden pillanatban ott volt
(a veszély – Sz. T.), és bármilyen hihetetlen, a háttérben valami
nagyon emelkedett, jó hangulat. Érezted, hogy másik régióban vagy, mintha
egy drog, vagy valami más kiemelne a hétköznapból. Csináltuk ezeket a nyomatokat
Makón, egy művésztelepen, ahova valamilyen oknál fogva meghívtak egy csomó
művészt, akik még a tűrt kategóriát sem ütötték meg. Adtak enni, adtak
szállást és egy nyomdát, ahol azt csinálhattunk, amit akartunk. Szóval
kész lettek a nyomatok, beraktuk a kocsiba, akartuk visszavinni oda, ahol
laktunk, de valamilyen hóbortos ötlettől fogva, a lány, aki vezetett, nekivágott
Szeged felé és nem haza, száz méterre a nyomdától. Esztelen robogás kezdődött,
egy egynapos jogosítvánnyal egy ronda Wartburgban. És akkor egyszerre csak
kirepültünk. Én előtte még mondtam, hogy ezzel az erővel akár megállhatunk
megverni valakit az utcán, micsoda hülyeség, robogunk sehova, van más dolgunk
is. És mintha a Biki hátra is fordult volna, és nevettünk ezen. A következő
pillanatban ott feküdtünk mindnyájan, jó messze az autótól. Valahogy körberohantam,
megkérdeztem mindenkit, él-e.
MN: Neked nem lett semmi bajod?
VJ: Kitörött a vállam, meg azt hittem, kifolyt a
szemem, de csak a vér csorgott le a fejemről. És akkor mondtam neki, élsz?
Azt mondta: feküdj vissza. Szó nélkül visszafeküdtem és felfogtam, hogy
na most, itt a vége. És csak vártam csendesen. Az eső is eleredt. Jött
aztán a mentő, emberek. A kórházban vártunk a sorunkra. Éjfélkor jött az
orvos, hogy “a barátja meghalt”. Jó szar érzés volt, mondhatom. Fura, hogy
valaki mindig arról beszél, hogy kiugrani ebből. És tényleg egyszer megcsinálja.
MN: Furcsa, hogy azt mondod, megcsinálja, közben
lehet, hogy…
VJ: Nincs véletlen. A dolgok összefüggenek. Ő hívta
ezt és megkapta. Ő egy tökéletesen felkészült lény volt. Nyilván nem érte
váratlanul az a pillanat sem, adja isten. Az orvos szerint egy ritkán látható,
bölcs mosoly volt az arcán.
MN: Mondta anélkül, hogy tudta volna… neki csak
egy beteg volt.
VJ: Egy újabb halott a praxisában. Ez volt az egyetlen
vigasztaló, amit erre a hirtelen keletkezett űrre mondhatott
MN: Mindezekhez a halál felé tett túrákhoz képest
megkapó, milyen derű és életöröm árad az ezt követő képeidből. Tudatos
váltás volt ez?
VJ: A fekete-fehér képeim mindig olyanok voltak,
mintha benéznék egy helyre, ahová talán nem is volna szabad. Szóval azért
én is megértem a pénzemet. Hajas a saját életét vitte, hogy is mondják,
takargatás nélkül vásárra. Amit én csináltam, kissé suta volt. Mint amikor
valaki belenéz a kútba és beleesik. Szóval ugyanolyan veszélyes volt, csak
nem olyan tudatos. Nem olyan szándékos. Inkább ártatlan, figyelmetlen,
vagy felelőtlen. Nekem is néha olyan dolgok jöttek elő a hívóban, hogy
hanyatt estem. És utána még volt képem megmutatni másoknak. A baleset után
mázlim volt, mert két régi barátom, az összes többi is, de pont kettő,
a Lukin Gábor meg a Zuzu, a Marietta is persze, foglalkoztak velem, és
kitaláltuk a Trabantot.
MN: Hogyan?
VJ: Elmentünk a Balatonra nyaralni. Lukin szülői
tiltás vagy lebeszélés ellenére megtanult zongorázni, sőt írt két dalt
is. Egyik a Balettcipőben, kis zongoraetűd, a másik a Reggel
a fürdőkádban, Bartók-átirat, akárhogy is vesszük. Szívesen írok rá
verset, mondtam, Marietta meg rávágta, hogy szívesen elénekli. A Plan (német
poptrió – Sz. T.) csinált egy Fix Planet című lemezt, mire mi
gyorsan csináltunk egy zenekart. Trabantban-d volt a neve, jó nagy, szobai
csimbumcirkusz, zongora, furulya, lábasok. Semmi köze a Trabanthoz, de
mégis ez az a pillanat. Ki is volt benne? Baksa Vera, Klöpfer Tibor, Marietta,
Urbán Mariann, Lukin Gábor, én, talán a Zsiráf (Bolyki László – Sz.
T.), nem emlékszem. Nekem nincs meg a felvétel, de a Planosoknak biztos
megvan. A lemezre végül is a Vágtázók kerültek rá, de ez volt a Trabant
kezdete. Rögtön utána magnót béreltünk.
MN: Nem volt egy rendes magnótok?
VJ: Nem, kölcsönöztünk. 500 volt három napra egy
Akai, ez sok volt akkoriban. Kettőt béreltünk, pingpongoztunk velük. Aztán
bevettük a Víg Miskát, akinek volt egy ugyanilyen magnója, és akkor már
csak egyet kellett bérelni. Hunyadi Károly volt az elején a fő zenész,
Lukin, Marietta meg én voltunk a Trabant. Csak Lukin tudott zenélni, ezért
mindig hívtunk másokat, a Kontrollból a Farkas Zolikát meg a Hajnóczy Árpit,
volt, hogy a Vágtázó Attila énekelt vokált. Mindenki volt abban a zenekarban.
MN: Nagyon kreatív időszak lehetett.
VJ: Ment ez a Trabantozás, és közben Zuzuval elkezdtünk
együtt rajzolni. Csináltunk együtt különböző dolgokat a 70-es években is,
de azokat nem vettük annyira komolyan. Ezeket a komolytalan dolgokat viszont
nagyon komolyan csináltuk. Mint a munkások, festettünk. Reggel elkezdtünk
dolgozni, gyártottuk a képeket, az ötleteket.
MN: Hogy csinálhatnak ketten egy képet?
VJ: Nehezen. De abban a pillanatban, hogy nem ment,
abbahagytuk. Egyikünk húzott egy vonalat, a másikunk húzott, egyikünk választott
egy színt, a másikunk választott.
MN: Mondtátok közben, én ezt csinálom, te azt?
VJ: Inkább másról beszélgettünk, a létről, istenről,
politikáról, csajokról, mindenről. Próbáltunk gúnyolódni azon, ami van.
MN: Ami nem volt olyan nagyon nehéz.
VJ: És volt benne szándékosság is. Hajastól tanultam:
ha a festő húz egy vonalat, azzal megpecsételi nemcsak a maga sorsát, hanem
beleszól a valóságba. A fényképezés egy kicsit obskurusabb, ott ugye kiszedsz
egy szeletet a valóságból. Na most, ez is meg lett döntve, mert én már
előtte inkább megkreáltam a valóságot, a Bikivel aztán pláne minden részlet
mesterséges volt. De itt a festészetnél tényleg az volt, hogy mittudomén,
festettünk egy képet, Hurrá, ég az iskola, másnap jött az újsághír,
hogy leégett az iskola. Az valami őrület volt. Olvastam valahol: úgy lehet
leszedni egy vörös csillagot, ha a közepébe festesz egy arany pöttyöt:
akkor az már mást jelent, elfordul és vége. Minden képet így festettem
– látod az eredményt. Nem akarom elvinni a balhét, de a dolgok összefüggenek.
Sajnos így van, sokkal óvatosabbnak kell lenni.
MN: Ezeknek a képeknek a színvilága nagyon erős,
neonszerű, felszabadult. Ez volt a levegőben?
VJ: Voltak előképek. Nekem nagyon tetszett Milan
Kunc festészete, totál giccs, síró katona a barátja sírjánál. Meg amit
a Plan-borítókon Moritz, a Milan tanítványa csinál, és az új festészetből
néhány olasz, de akkor már nem nagyon figyeltem, mi van a világban, szinkronban
voltam vele.
MN: Rézgálicot a szép kék színe miatt használtál?
VJ: Igen. Szentjóby Tamás az anyaga, én a színe
miatt.
MN: Gondolkodtál egy kőkorszaki fényképezőgépről.
VJ: Meg is csináltam, Müller Péter valamelyik filmjében,
talán az Ex-Kódexbe, de ez csak egy vicc volt.
MN: Camera obscura?
VJ: Volt benne egy konkáv lencse is.
MN: Milyen a viszonyod a technikához?
VJ: Imádom az elektronikát. Amint megláttam egy
samplert
(hangmintavevőt – Sz. T.), azonnal megvettem. Azt mondtam, modern
művész samplerrel dolgozik.
Ez ’84-ben volt. A zenének ez az iránya tetszik a legjobban.
MN: A Trabant föld fölött lebegő hangulatában
szerepet játszott a marihuána vagy más drog?
VJ: Van egy mondás: élelmiszerekről nem kell beszélgetni.
Bablevestől ugyanúgy be lehet állni, mint kendertől. Nem beszélve arról,
hogy egy olyan országban, vagy legalábbis egy olyan városban, ahol gyerekek
tömege hülyül el orvosilag igazoltan az ólom mennyiségétől, amit magukba
kénytelenek szívni, ízléstelen és felelőtlen büntetni azokat, akik bármilyen
fajta drogokat szívnak. Akkora ízléstelenség, hogy csak azt tudom mondani
az illetékeseknek, szégyelljék magukat és gondolkozzanak el. Volt egy szlogenkiállítás
a Liszt Ferenc téren, kár, hogy nem tudtam róla, mert két jó szlogent elcsíptem
jártamban-keltemben. Az egyik: húsz éve szívok mindennap, s nem tudtam
rászokni. A másik: mindig van nálam, de nem használok. Mindkettőt magaménak
vallom.
MN: Dániában hogy van?
VJ: Sajnos a konyhaablakból pont rálátok a junk-kultúrára,
és az nagyon rossz. Jön a junkie, beadja magának, elmegy. Jön a másik,
beadja magának, összeesik. Jön a mentő, jön a halottas kocsi, jön a rendőrség.
Még el se mentek, már a következő adja be magának. Állati rossz látvány,
de nem hiszem, hogy van jogunk kritizálni abban a világban, amiben élünk.
Sokkal több, sokkal rohadtabb disznóság van, tessék azzal foglalkozni.
MN: Milyen környék ez?
VJ: A belváros, de ott a rossz lányok utcája és
a Tivoli is, Európa legrégibb vidámparkja, onnan ki van tiltva a gépzene.
Csodás koncertek vannak, komolyzene, dzsessz, rock and roll, esztrád, sztárok,
Menuhintól Cliff Richardig, vursli.
MN: Christiania is ezen a környéken van?
VJ: Nem. Christiania az csodálatos, most ünnepelte
25 éves fennállását és függetlenségét, akkor foglalták el a hippik a
laktanyát. Nagy betűkkel ki van rá írva: itt kemény drogok nincsenek.
Nincsenek is. Van ott egy bicikligyár, nagyon szép bicikliket csinálnak
kézzel, régi típusokat, meg egy-két saját modellt, fekvő biciklit, magas
biciklit. Vannak jó vegetáriánus éttermek, sütödék, koncertek, színházak,
gyerekszínházak. Élő hippimúzeum, én úgy hívom. Remélem, nem fogják őket
sose bántani. Most egy évig a rendőrség minden reggel 8-tól délután 6-ig
ott volt, de ez se ártott az életképességének. Tavasszal volt ott egy unikális
dolog, az első dealersztrájk. Három napig teát és süteményeket kínáltak
a hasiskereskedők, aláírásokat gyűjtöttek, hogy a vásárlóközönség álljon
ki mellettük, mert elképesztő mennyiséget adnak el. Azt, hiszem lett is
valamilyen megoldás, mehet tovább az üzlet, adózniuk kell, és van egy limit,
amennyit bárki magánál tarthat.
MN: Mi változott azóta, hogy kinéztél az ablakon,
mást látsz, mint itt?
VJ: Semmi. Ott ugyanúgy nincs semmi, mint itt.
MN: Ezt hogy érted?
VJ: Kitartó munkával elértem, hogy áttetszővé vált,
ami körülvesz. Munkák folyton készülnek, de nem csinálnék se kiadott kazettákat,
se kiállításokat, ha nem hívnának, ami szerencse, jólesik, és mindig igent
mondok rá. Akkor egyszer csak nyakamba zúdul a határidő. A vérfagyasztó
pillanat, hogy meg kell csinálni.