Valaki, aki vár

Írta: Ray Bradbury
Fordította: Kuczka Péter

   Egy kútban élek. Mint füst élek a kútban. Mint pára egy
kőtorokban. Nem mozdulok. Nem csinalok semmit, csak várok.
Látom, ott fent, az észjaka és a reggel hideg csillagait,
és látom a napot. És néha énekelek, régi dalokat, abból az
időből, amikor ez a világ még ifjú volt. Hogyan modhatnám
meg, mi vagyok, hisz magam sem tudom. Nem tudom. Csak várok.
Köd vagyok és holdfény és emlékezés. Szomorú vagyok és öreg
vagyok. Néha mint eső hullok a kútba. És a gyorsan hulló
cseppektől riadt pokhálok szaladnak szét a viz tükrén. Hűvös
csendben várok, de jön egy nap, és akkor nem várok többé.
  Reggel van. Erős dűbörgést hallok. Tűz szagát érzem távol-
ról. Fém csörömpölését hallom. Várok. Figyelek.
  Hangok. Messze.
  -Minden rendben!
  Egy hang. Idegen hang. Idegen nyelv, amelyet nem értek. Egy
szót sem ismerek. Figyelek.
  -Küldd ki az embereket!
  Csikorog a kristályos homok.
  -A Mars! Hát ez az!
  -Hol a zászló?
  -Itt van, uram.
  -Jó, jó.
  A kék égen magasan jár a nap, arany sugarai beletűznek a kútba,
és én lebegek, mint virágpor, láthatatlanul és ködösen a meleg
fényben.
  Hangok.
  -A Föld Kormányának nevében kinyilvánitom, hogy a Mars Tarto-
mány egyenlő arányban osztandó fel a tagállamok között...
  Mit mondhatnék? Forgok a napban, mint egy kerék, láthatatlanul
és lustán, aranylóan és fáradatlanul.
  -Mi az ott?
  -Egy kút.
  -Nem lehet.
  -De igen. Gyerünk!
  Melegség közeledik. Három valami hajlik a kút szája föle, és az
én hűvösségem felejük emelkedik.
  -Remek!
  -Azt hiszed, iható?
  -Majd meglatjuk.
  -Hozzon valaki egy mintavevő edényt és egy ejtőzsinort.
  Futo lábdobogás. Visszatérés.
  -Itt van.
  Várok.
  -Ereszd le. Óvatosan.
  Üveg csillan fent, lassan ereszkedik lefelé a zsinóron.
  Halkan bugyborékol a viz, amikor a belebocsátkozo üveget megtöl-
ti. Emelkedem a meleg levegőben a kút szája felé.
  -Meg van. Megvizsgálod ezt a vizet, Regent?
  -Add csak ide.
  - Milyen gyönyörű kút. Nézzétek a konstrukcioját. Mit gondolsz,
hány éves lehet?
  -Isten tudja. Tegnap, mikor abban a másik városban kikötöttünk,
Smith azt mondta, hogy már tizezer éve nincs élet a Marson.
  -Kepzeljétek csak.
  -Na, milyen a viz, Regent?
  -Tiszta, mint az ezüst. Igyál egy pohárral.
  Viz hangja a forró napfényben. Mint por, mint a törött fahéj
ringatózom a lágy szél szárnyán.
  -Mi van veled, Jones?
  -Nem tudom. Iszonyúan megfájdult a fejem. Egész hirtelen.
  -Ittál a vizből?
  -Nem, nem ittam. Nem attól van. Éppen a kút föle hajoltam, és
hirtelen a fejembe nyilallt. Most már jobban vagyok.
  Most már tudom, hogy ki vagyok.
  Stephen Leonard Jones vagyok, húszonöt éves, éppen most érkezem
egy rakétán a Föld nevű bolygóról, és jó barátaimmal, Regenttel
és Shaw-val egy kútnál állok a Mars bolygón. Napégette, aranybarna,
erős ujjaimat bámulom. Megnézem hosszú lábamat, ezüstös egyenruhá-
mat és a barátaimat.
  -Mi bajod, Jones? - kérdezik.
  -Semmi - válaszolok, és nézem őket. - igazán semmi.
  Az étel jól esik. Tizezer éve nem láttam ennivalót. Finoman csik-
landozza az inyemet, és a bor meg az étel átmelegit. A hangok csen-
gését figyelem. Szavakat formálok, érthetetlenek, és mégis értem
őket. Izlelgetem a levegőt.
  -Mi van veled, Jones?
  Oldalt hajtom ezt a fejet, az én fejemet, pihentetem kezemet az
ezüst evőeszközökön. Mindent érzek.
  -Mért kérdezed? - mondja az a hang, az én új hangom.
  -Furán lélegzel. Köhögsz? - mondja a másik ember.
  Tiszta kiejtéssel válaszolok. - Lehet, hogy megfáztam egy kissé.
  -Nézesd meg magad a doktorral.
  Bólintok, és milyen jólesik bólintani. Jólesik mindenfélét csi-
nálni, tizezer év után. Jó levegőt beszivni. Jó a napsütést érezni,
mélyen, a húsomban, és még mélyebben, jó érezni a csontok szerke-
zetét, a meleg húsba ágyazott finom csontvázat, jó hallani a han-
gokat, tisztában s közvetlenebbül, mint a kút kőgyomrában. Elragad-
tatva üldögélek.
  -Mássz már ki belőle, Jones. Ugrás. Indulunk!
  -Jó - mondom, és valósággal hipnotizál, ahogy a szó, mint a viz,
megformálodik a nyelvemen, és szépségesen kicsordul a levegőbe.
  Megyek, és milyen jó menni. Magas vagyok, nagy távolságot látok,
amikor a szememből, a fejemből a földre tekintek. Olyan, mintha egy
csodálatos sziklacsúcson élnék, és nagyon boldog volnék. Regent a
kőkútnál áll, és a mélybe néz. A többiek dunnyogva visszamentek az
ezüsthajóhoz, amellyel érkeztek.
  Érzem a kezem minden ujját és ajkamon a mosolyt.
  -Mely - mondom.
  -Igen.
  -A Lélek Kútjának hivják...
  Regent felemeli a fejét, rám néz. -Honnan tudod?
  -Hát nem olyan?
  -Sohasem hallottam a Lélek Kútjarol.
  -Olyan hely, ahol valakik, valakik, akiknek valaha húsuk volt,
várnak és várnak - mondom, és a karjához érek.
  Tűz a homok, ezüst-tűz a hajó a nap forróságától, és jó érezni a
hőséget. Lábam zaját a kemény homokon. Figyelek. Ez a szél hangja,
ez meg a napé, ahogyan a völgyet perzseli. Szagolom a déli verő-
fényben fortyogó rakéta szagát. Megállok az orra alatt.
  -Hol van Regent? - kérdi valaki.
  -A kútnál láttam - válaszolok.
  Egyik a kút felé szalad. Remegni kezdek. Finoman lüktető remegés,
nagyon mély rejtekből indul, de egyre erősebbé válik. És most elő-
ször hallom is, mintha egy kút rejtekéből hallatszana. Egy hang
kiált mélyen bennem, piciny és ilyedt hang. És a hang igy kiált:
"Engedj ki innen, engedj ki innen!" - és úgy érzem, mintha valami
ki akarna szabadulni, labirintusok kapuin dörömböl, sötét folyo-
sókon és szűk átjárókon rohan át, visszhangot verve és sikoltozva.
  -Regent a kútba esett!
  Az emberek rohannak, mind az öten. Futok velük, de rosszul vagyok,
és a remegés nagyon erős.
  -Beleeshetett. Jones, te vele voltál. Nem láttad? He, Jones?
Beszélj már, Jones!
  -Mi bajod, Jones?
  Térdre esem, olyan erős a reszketés.
  -Rosszul van. Gyere, segits.
  -A nap.
  -Nem, nem a nap - mormolom.
  Hanyat fektetnek, rángások jönnek, mennek, megráznak, mint a föld-
lökések, és a mélybe rejtett hang kiáltoz bennem: "Én vagyok Jones,
én vagyok, nem ő az, nem ő az, ne higgyetek neki, engedjetek ki,
engedjetek ki!" És én felnézek a fölém hajló alakra, szemhéjam csap-
dos. A csuklom fogják.
  -Vadul ver a szive.
  Lehunyom a szemem. A sikoltozás megszakad. A remegés megszűnik.
Mint egy hűs kútból, felszabadultan felemelkedem.
  -Meghalt - mondja valaki.
  -Jones halott.
  -Mitől?
  -Sokk, úgy látszik.
  -Miféle sokk? - kérdezem, és már Sessions-nak hivnak, és a szám
mereven mozdul, és ezeknek az embereknek a kapitanya vagyok. Itt
állok közöttük, és egy testre nézek, amely ott fekszik kihülőfélben
a homokon. Kezemmel a fejemhez kapok.
  -Kapitány!
  -Semmi. - Hangosat kiáltok. - Csak a fejembe nyilallt.
Rögtön elmúlik. Igen, - suttogom. - Már rendben is vagyok.
  -Jobb lesz, ha az árnyékba húzódunk, uram.
  -Igen - mondom, és Jonesra nézek. - Sohasem kellet volna idejön-
nünk. Nem kellünk a Marsnak.
  Visszavisszük a holttestet a rakétához, és egy új hang szólal meg
mélyen bennem, hogy engedjek ki.
  -Segitség, segitség! - Melyen lent, a test nedves agyagépitményei-
ben. - Segitség, segitség! - A vörös csobogásban visszhangot ver és
esdekel.
  Most sokkal hamarabb kezdődik a remegés. A visszaszoritás nem olyan
erős.
  -Jobb lenne, ha eljönne a napról, kapitány, nincs nagyon jó szinbe,
uram.
  -Igen - mondom. - Segitség - mondom.
  -Tessék, uram?
  -Nem szóltam semmit.
  -Azt mondta, uram, hogy segitség.
  -Ezt mondtam, Matthews, ezt mondtam volna?
  A holttestet lefektetik a rakéta árnyékába, és a hang sikolt a
csont és a bibor dagály mély, viz alatti katakombáiban. Kezem ránga-
tozik. Szám kinyillik, ajkam repedezett. Orrcimpám görcsösen kitá-
gul. Szemem forog. "Segitség, segitség, ó, segitség, ne, ne, enged-
jenek ki, ne, ne."
  -Ne... - mondom.
  -Tessék, uram?
  -Nem szóltam - mondom. - Ki kell szabadulnom - mondom. Kezemmel a
számra csapok.
  -Mi történt, uram?! - kiált Matthews.
  -Menjetek be, mind, vissza a Földre! -kiáltom.
  Pisztoly van a kezemben. Felemelem.
  -Ne! Uram!
  Robbanás. Árnyak futkosnak. A sikoltozás el van vágva. Fütyülő
hang, mint a zuhanásé az űrben.
  Tizezer év után milyen jó meghalni. Milyen jó az elernyedést érezni,
a hirtelen hűvösséget. Milyen jó olyanná válni, mint egy kesztyűben
a kéz, amely kinyúlik, és csodálatosan hideggé hűl a forró homokon.
Ó, a sokasodó és feketedő halál édessége és nyugalma. De nem lehet az
időt húzni. Csattanás, dörrenés.
  -Szent isten, megölte magát! - kiáltom, és kinyitom a szemem, és
ott fekszik a kapitány a rakétának dölve, koponyáját golyó lyukasz-
totta ki, szeme tágra nyílt, nyelve kibiccen fehér fogai közül. A
fejéből vér folyik. Lehajolok, megérintem. - A bolond - mondom. 
-Miért tette?
  Az emberek iszonyodnak. Állnak a két halott fölött, fejüket elfor-
dítják, nézik a Mars homokját és a távoli kutat, amelynek mély vizé-
ben Regent nyugszik. Ajkuk kiszáradt, komoran krákogank, nyöszörög-
nek - gyermekesen tíltakoznak a lidérces álom ellen.
  Az emberek félem fordulnak.
  Hosszú hallgatás után megszólal az egyik: - Most te vagy a kapi-
tány, Matthews.
  -Tudom - mondom lassan.
  -Csak hatan maradtunk.
  -Te jó isten, olyan gyorsan törtent...
  -Nem akarok itt maradni, gyerünk innen!
  Az emberek lármáznak. Hozzájuk lépek, és megérintem őket olyan önbi-
zalommal, amely már majdnem énekel bennem. - Figyeljetek - mondom,
és megérintem a könyöküket vagy a karjukat vagy a kezüket.
  Mindnyájan elcsendesedünk. Eggyé váltunk.
  -Nem, nem, nem, nem, nem, nem! - Belső hangok kiáltanak, mélyen
bent, a külső alatti börtönökben.
  Egymásra nézünk. Mi vagyunk Samuel Matthews és Raymond Moses és
William Spaulding és Charles Evans és Forrest Cole és John Summers,
és nem szólunk, csak nézzük egymást, sápadt arcunkat és remegő
kezünket.
  Egy emberként fordulunk meg, és a kutat nézzük.
  -Most - mondjuk.
  -Nem, nem! - sikoltja hat elrejtett, mélyre szorított és örökre el-
raktározott hang.
  Lábaink lépegetnek a homokon, úgy, mintha egy nagy kéz tizenkét
ujja araszolna a forró tengerfenéken.
  A kút föle hajolunk, és belenézünk. A hűvös mélységből hat arc
bámul ránk vissza.
  Belehajolunk, egyik a másik után, míg el nem veszítjük egyensú-
lyunkat, és bele nem zuhanunk a kávába, át a hűvös sötétségen, bele
a hideg vizekbe.
  A nap lemegy. Az égre felkarikáznak a csillagok. Messze, kint, egy
fény villan. Új rakéta közeledik, vörös jeleket írva az űrben.
  Egy kútban élek. Mint a füst élek a kútban. Mint pára egy kőto-
rokban. Látom, ott fent, az éjszaka és a reggel hideg csillagait, és
látom a napot. És néha énekelek, régi dalokat, abból az időből, ami-
kor ez a világ még ifjú volt. Hogyan mondhatnám meg, hogy mi vagyok,
hisz magam sem tudom. Nem tudom.
  Csak várok.