Húsvéti reménység
Nagypéntek – híd a halál és az élet között
Cserepka János testvér utolsó napjai és temetése
Húsvéti baptista tévéműsorok
Győzelmi jó hír
Pesterzsébeti hírek
Imaházbővítés Gyulán
Imaházbővítés Angyalföldön
Az életé a győzelem
"Megváltva, megváltva!"
EMLÉKEZZÜNK!
A feltámadás öröme
Meghívó a közgyűlési istentiszteletekre
Nyiltnap, Meghívók, hirdetések

 
Korunk népbetegsége az aggodalmaskodás és a félelem. Az ember félti az életét, vagyonát, egészségét, családját, vélt és valós értékeit. Tele van szorongással és nyugtalan a jövője miatt. Ha jól meggondoljuk, nem is alaptalanul. Miután elszakadt Istentől, kire számíthat még?! A világban egyre növekszik az önzés. A szabadság fogalma ma már inkább az egyén korlátlan lehetőségei, önző érdekei érvényesítésének a szakszava, mintsem a másokért viselt felelősségé, ami pedig lényege szerint volna. Az aggodalmaskodás és a félelem természete szerint nem fér össze a reménységgel, amely hiányában viszont haldoklik a lélek. A folyton csak rövid távú célokban gondolkodó ember durván, könyörtelenül szembetalálkozik a földi pályáját lezáró kérlelhetetlen tényezővel, az elmúlással. A világ vadsága mellett a halál közelségének ténye együttesen olyan depressziót idéz elő, amely súlyosan megbetegíti az egész emberi társadalmat. Ennek tünete a felgyorsult életforma. Mindenki rohan. Nincs idő észrevenni a hóvirágot, meghallani az első tavaszi madárdalt, a kedves arcán tükröződő titkokat. Kevés az idő, sok a terv, sok a feladat, az élet pedig kínosan rövid. Mivel az emberi szem látómezeje csupán a “hetven-nyolcvan évet” fogja át, valahol érthető is ez az iram. Ugyanakkor azt is meg kell vallanunk, hogy ez a reménytelenség és a szorongások életformája. Ha volna reménysége a távoli jövő felől is, nem kellene minden örömet és élvezetet ma learatnia. Ráérne holnap is, hiszen a reménység látja a holnapok lehetőségét az örömre és a szépségre. Nem szorong, nem fél, mert biztos a közelgő jóban. Annak fénye beragyogja lelki egét. Megalapozottan derülátó. Mivel a szívében bizonyosság van a holnapok boldogsága felől, van ereje a mában – itt, ebben a félelmes világban – a szeretetre, az odafigyelésre és a jó dolgok megcselekvésére. Nem kell pazarolnia erejét a szorongásokra. Nem visel szélmalomharcot vélt és valós rémségekkel szemben. Mint a reménység embere, azt is jól tudja, hogy személyes szabadsága csak akkor teljes értékű, ha másoké is az. Ezért a közösség érdekeit tartja szeme előtt.

Ki ez az ember? Hol található? Miért, mitől ilyen? Nos, ez nem a ködös utópiák társadalmának foszladozó papírlapon megrajzolt embere, sem elérhetetlen ideáké. Ez az ember itt van a mi világunkban. Hús-vér ember, akiben Lélek van. Ez a krisztusi ember, akit ugyanaz az isteni erő szült, formált új lénnyé, amely kétezer évvel ezelőtt a halott Krisztust is visszahozta a halálból. Ez az isteni erő itt működik a világban, embereket ragad meg és emel ki a félelmek bénító szorításából, és szemünk láttára újat teremt: a reménység emberét. Azt az embert, aki a világot már nem a földhöz tapadt gondolkodású ember látószögéből szemlélgeti riadtan, hanem felemelte őt Isten az ő mindent átfogó látószögébe. A teremtés és a végső idők Ura, a kegyelem Istene adott messzelátó szemeket neki. Látja a világra következő megrázkódtatásokat is, de látja és éltető reménységgel tölti el az a bibliai információ, ígéretes kép, hogy Jézus Krisztus ott van mint győztes uralkodó az idők végén. Mitől féljen ezek után? Urát, Jézus Krisztust megölték ugyan, és eltemették, de Ő él! Sőt nemcsak, hogy él, hanem Király, Isten országának teljhatalmú Ura, akinek kezében van a világ sorsa. Az Ő gondoskodása és ígéretei naponta újuló reménységet öntenek a hit emberébe. Reá nézve értelme van minden jónak, szépnek és minden tiszta szándéknak és cselekedetnek. Az sem töri meg reménységét, ha jön a halál, mert Ura kinyújtott kezét érzi magán, melyet egyszer átszegeztek és halálos sebbel megsebeztek – de feltámadt, és él. Ő volt az első feltámadó, akinek megelevenedését követik mindazok, akik életüket hit által Isten kezébe tették le. Olyan ez, mint a tavaszi szántóföld. Elvetették bele a magot. Hetekig semmi sem látszik az egészből, de egyszer csak kibújik a földből egy szál zöld levélke. Az értelmes gazda tudja: napokon belül itt van a kikelet. Ez történt húsvétkor is. Krisztus feltámadott. Az Ő feltámadásának története jel. Jelzi minden érdeklődő ember számára, hogy mi következik. Az első feltámadást követi ezrek és milliók feltámadása. Az életnek soha nem ismert titka bontakozik ki a szemünk előtt, arról tanúskodva, hogy mennyivel több, értékesebb az ember élete, mint azt mi magunk gondolnánk önmagunkról. Minket, embereket szeret az Isten. Kedves előtte ez a lecsúszott, lealacsonyodott lény. Elhatározta, hogy felemeli az őt megillető helyre. Törődik vele földi élete során, és gondoskodik róla a halál rémséges közelsége idején is. Bár elöregszik e földből gyúrt teste, elhatalmasodhatnak rajta különféle betegségek, jöhetnek kínzó fájdalmak, ezek csupán a test velejárói. Bár nyilvánvalóan hatnak az ember lelkére is, de mindezeknél maradandóbb hatást fejt ki a hívő lélekre az Ő ígérete, melyben biztosítja emberét élete megóvása felől.

Sokan elhalnak az elkövetkező események miatti félelemtől. Mások eszelősen próbálkoznak mindenféle túlélési praktikával. Nekünk azonban Isten megmutatta az Ő gondoskodását: húsvét titkát. Vagyis: végül minden jóvá lesz a Krisztusban hívő esetében, mert Urunk megígérte: “Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket, azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket" (Fil 3:20–21).
Lukács Tamás
 

Az évenként ismétlődő ünnepeink idővel elveszíthetik jelentőségüket, megszokottá válhatnak, amelyeken sokszor hallott gondolatok, tetszetős szólamok hangzanak el, melyek üresen csengenek számunkra, és elszállnak mellettünk. Ilyen alkalom lehet a nagypénteki elcsendesedés is. Hallgatjuk az igét, Jézus elfogatásának, kihallgatásának, megfeszítésének a történetét, és megint megállapítjuk, hogy mennyit szenvedett értünk, érdemtelenekért. Nekem minden ünnep harcot is jelent, mert nem akarom, hogy úgy teljen el, hogy csupán megállapítom a régóta ismert igazságokat, hanem vágyom arra, hogy azok megelevenedjenek bennem.

Nagypéntek a hálaadás ünnepévé válhat minden hívő életében. Igaz ugyan, hogy Jézus Krisztus szenvedett a fán, de mindezt értünk tette “az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket, miután halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint” (1Pt 3:18). Amin Urunk keresztülment, fájdalmas ugyan, de mindezt azért vállalta, mert tettével “bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg” (1Pt 2:24). Ez a gyógyulás teheti a szenvedés történetét hálára indító eseménnyé. Jézus váltsághalála nélkül hiábavaló lenne minden kegyes cselekedet, mind csupán azt juttatná eszünkbe, hogy mennyire esetlenül tudunk engedelmeskedni Isten akaratának. A kereszt váltságának valóságát nem értve sokan ma is görcsös igyekezettel próbálnak megfelelni valamilyen mennyei “elvárásnak”. Tapasztalják azt, amit Pál így fogalmaz meg: “Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével” (Róm 7:22–23). Keserves úgy élni, ha hívőségünk állandó törekvések sorozata csupán, amely szinte mindig kudarchoz vezet. Ebbe nagyon bele lehet fáradni, beteges, görcsös igyekezetünkben már-már szó szerint félni az újabb napok kihívásaitól, amelyekben hívőnek vallott életünkkel Isten dicsőségét kell hordoznunk. Nem csoda, hogy sokan a hívőségük nehézségeiből így kiáltanak fel: “Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” (Róm 7:24). Ha a keresztyén élete ugyanúgy sebeket hordozó, békétlen élet lenne csupán, mint az Istent nem ismerőé, akkor nem sok értelme lenne hitünknek. A keresztény ember jóra való törekvésének nem csak abban kell különböznie a hitetlenekétől, hogy közben Istenre hivatkozik, hanem a megváltásunk miatti hálából kell fakadnia. Megváltásunk eredménye az a szabadság, amikor nem vagyunk többé a bűn törvényének alávetve, mert a cselekedeteket megrontó, Isten jó rendelkezéseit üressé tevő hatalmat, a bűnt, Jézus fölvitte a keresztre. Ezzel a tettével “a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg” (Ézs 53:4–5). Bűn nélkül sem küzdelem nélküli a hívő élet, azonban már nem kell félnünk ítélettől, hiszen “ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk?" (Róm 8:34).

A nagypénteken szenvedett és meghalt Megváltó megszabadított mindattól a lelki tehertől, amelyet nélküle hordoznunk kellene. Megnyitotta az utat Isten felé ingyen kegyelemből, hogy ne a cselekedeteinktől függjünk, hanem az Ő szeretetétől. Elindított bennünket abban az életben, amelyben cselekedeteinket már nem a tilalmak és elvárások sora, hanem a megértett mennyei akarat irányítja. Milyen csodálatos az, amikor megértjük, hogy a Megváltó kereszthalála lelki szabadság felé nyitott utat. Ennek felismerésével értjük meg, hogy az Úr parancsai mögött a földinél magasabb törvényszerűségek élnek, amiket amíg a bűn elhomályosítja lelkünket, nemhogy megérteni, de még megsejteni sem igen tudunk. A lelki tehertől megszabadulva válhat meg a kegyes élet az engedelmesség terhes voltától és ismerheti meg azt.

Hajnal Zoltán

A sokak által ismert, sokak "lelki atyjának" tekintett lelkipásztor misszionárius testvérünket hazahívta Mennyei Atyánk.
Az elmúlt évi magyarországi látogatásából sok gazdag élménnyel hazatért testvérünknek súlyos problémákkal kellett szembenéznie. A hónapok múltával állapota egyre romlott. A többféle betegségtől megterhelt szervezetet a kíméletlen rák is utolérte. Szenvedéseit türelmesen hordozta felesége, Margitka fáradhatatlan, szeretetteljes ápolásával, míg végül a betegágyon kapta meg a hazahívó szót, és csendesen elaludt 1999. március 10-én.
A gyászistentisztelet március 13-án a Nyugat-Kanadában lévő Kelowna városban volt, ahol élete utolsó szakaszában munkálkodott az Úrért.
Ezen az alkalmon mintegy 250-en: a családtagok, missziós munkatársak, barátok és lelki testvérek voltak jelen.
Az Észak-Amerikai Magyar Baptista Szövetséget Kulcsár Sándor New York-i lelkipásztor, a szövetség elnöke, és Danné Cserepka Annamária torontói lelkipásztorné képviselték.
Sokan a temetésen nem vehettek részt, együttérzésüket levélben, telefonon vagy virágküldeménnyel fejezték ki.
A gyászistentiszteletet elköltözött testvérünk lelkipásztora, Rev. Scott Martyn vezette, aki angol nyelven hirdette az igét. Cserepka testvér még életében kifejezte kérését: "Ne rólam beszéljetek majd, hanem az én Jó Pásztoromról". Így hallhattuk az igeszolgálatot az Úr Jézusról, aki minden elveszett gyermekét még ma hazavárja. Ehhez kapcsolódott az angol gyülekezet énekcsoportjának szolgálata a szakadékba esett bárányról, akit a Pásztor megtalált. "Ez a bárány én vagyok" – énekelték testvérünkre emlékezve.
A Kelownai Magyar Misszió Gyülekezetének lelkipásztora, Dr. Viczián János testvér búcsúzásul a 23. zsoltárt olvasta fel. A magyar gyülekezet tagjaitól egy mély üzenetet hordozó ének hangszeres szolgálatát hallhattuk.
A Cserepka család nevében Danné Cserepka Annamária “Légy mindhalálig hű, mint az Üdvözítő” című énekszolgálata is elhangzott.
Az Észak-Amerikai Magyar Baptista Szövetség nevében az igével Kulcsár Sándor elnök testvér szolgált. Megható üzenetében Eliézer szavait idézte: “Bocsássatok el az én Uramhoz”. Nehéz elszakadni attól, akit szívünkből szeretünk.
Kulcsár testvér méltatta azt a sokrétű missziós munkát, amit Cserepka testvér egész élete során végzett.
Megható pillanata volt az alkalomnak, amikor egy bolíviai misszionárius szeretetteljes szavakkal emlékezett meg Cserepka testvér áldott bolíviai szolgálatáról.
Egy emberélet véget ért. A szolgálata, az Úrhoz való hűsége példaként itt maradt előttünk. Végezetül álljanak itt az ő szavai, amelyeket őrizzünk meg szívünkben:
"Ha rólam el is felejtkeztek, de arról az Úr Jézusról, akit prédikáltam nektek, aki életét adta a kereszten mindannyiunkért, róla semmiképpen el ne felejtkezzetek!"
Áldott legyen az Úr neve a hűséges szolgálatért és a megváltozott életekért!

Danné Cserepka Annamária
 

Jó reggelt adj, Istenem! címmel baptista ifjúsági műsort sugároz az MTV1-es csatornája április 3-án, szombaton 8 órakor, melyben a Békési Baptista Gyülekezet gyermekbibliakörének tagjai végeznek szolgálatot. A Gyulai Baptista Gyülekezet gyermekcsoportjának szolgálata április 10-én “Hogyan lehetek Isten gyermeke?”, 17-én ugyancsak reggel 8 órakor “Hogyan élnek Isten gyermekei?” címmel kerül vetítésre. Április 5-én, húsvét vasárnapján az Albertirsai Baptista Gyülekezetből közvetítenek húsvéti istentiszteletet az MTV1-es csatornáján 11 órától. Igét hirdet László Gábor.
 

Ismeretes, hogy egy nyelv szavai időről időre különféle jelentésváltozásokon mennek át. Így volt ez számos alkalommal a Szentírásban használt kulcsfontosságú kifejezések esetén is, amit legjobban talán a sokat használt evangélium szavunk bizonyít. Ezt a kifejezést már évszázadokkal a keresztyénség megjelenése előtt használták a görög világban, s leginkább a győzelmet tudtul adó jó hírre fenntartott kifejezés volt. Jól példázza ezt az ismert hagyomány, mely szerint a görögországi Marathón síkján, Kr. e. 490 szeptemberében vívott görög–perzsa háborúból egy athéni hírnök futva tette meg a mintegy 40 kilométeres utat, csak azért, hogy az otthonmaradt görögök ne legyenek teljes bizonytalanságban az amúgy már előre vereségként elkönyvelt csata végső kimenetelét illetően. Amint a városba ért, teljes kimerültségében már csak egyetlen mondatot tudott kimondani: “Jó hír – győztünk!” Nagyon találóan a keresztyénség ezt a speciális katonai-politikai szakkifejezést vette át, úgy gondolva, hogy az tökéletesen fedi azt az eseménysort, amely Jézus Krisztusban vált valósággá az emberiség számára. A bibliai szóhasználatban új tartalommal megtöltött evangélium szó tehát azt jelenti, hogy a bűn okozta kilátástalanságban lévő emberiség életében váratlan fordulat állt be, hiszen Krisztus “halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért” (Róm 4:25), ezzel a győzelemmel pedig az új élet lehetőségét nyitotta meg a Benne hívők előtt.

Annak ellenére, hogy Pál apostol igehirdetéséből egyértelműen kiderült, hogy Jézus Krisztus feltámadása a hit alapköve, némelyek a korinthusi gyülekezetből mégis azt a nézetet képviselték, hogy “nincs a halottak feltámadása” (1Kor 15:12). Aligha tudjuk pontosan megmondani, hogy mi váltotta ki belőlük a kétkedést, mégis legvalószínűbbnek az a magyarázat tűnik, miszerint Hümenaioszhoz és Filétoszhoz hasonlóan (vö.: 2Tim 2:17–18) úgy vélekedtek, hogy a feltámadás lélekben már megtörtént, s ezért a halandó test feltámadása szükségtelen. Alapvető tévedésük az volt, hogy összekeverték azt, amit már megtett az Úr, és azt, ami még a jövőre szóló reménység tárgya a hívő ember életében. Mivel ez a felfogás alapjaiban borította fel a keresztyén hitet, a másokat is bizonytalanságba vivő tévtan miatt az apostol egészen az alapokhoz tért viszsza, és az egész 15. fejezetet a keresztyén feltámadáshit részletes kifejtésének szentelte. Miután húsvét tényeit a gyülekezet elé tárta, annak a tarthatatlanságáról kezdett szólni, hogy egyes tagok elválasztják egymástól Krisztus feltámadását és a krisztusiak feltámadását, holott ezek egymástól elválaszthatatlanok és sorrendjükben is megfordíthatatlanok. Amennyiben tehát a mi feltámadásunk nem létezik, akkor Krisztus Jézus feltámadása sem igaz – mondja Pál (15:13), hiszen az Ő feltámadása, lévén Ő “az elhunytak zsengéje” (15:20), az előzmény, a kiváltó ok, a miénk pedig csak annak a következménye lehet. Tehát lehetetlenség, hogy valaki elfogadja és hiszi az Úr Jézus feltámadását, de nem fogadja el és nem hiszi a halottak feltámadását.

Ezt követően Pál a meggyőzés egy sajátos, de hatásos útját választja. Tudva, hogy az ember gyakran csak akkor döbben rá valaminek az értékére, alapvető fontosságára, ha elveszíti, hat pontban azt sorolja föl, hogy mi lenne, ha Krisztus nem támadt volna föl a halálból. Így azt erősíti meg, hogy a húsvéti győzelemnek az egész életet érintő módon a jelenre és a jövőre is ható kisugárzása van. Ha Ő nem támadt volna fel, akkor a keresztyén igehirdetés csak üres fecsegés, egy újabb izmus lenne a világban. Ha Ő nem támadt volna fel, akkor a keresztyén hit valóban csak illúzió lenne. Ha Ő nem támadt volna fel, akkor a keresztyén igehirdetők hazug csalók és istenkáromlók lennének, hisz valótlanságokat állítanak Istenről. Ha Ő nem támadt volna fel, akkor nem lenne bűnbocsánat sem, következésképp még a bűneinkben élnénk. Ha Ő nem támadt volna fel, akkor azok, akik Krisztusban hívőkként elhunytak, nem az élő Úrral lennének, hanem az enyészet martalékává lettek. Ha Ő nem támadt volna fel, akkor mi keresztyének mindenkinél szánandóbbak lennénk, hisz egész életünk egy nagy hitetésre épülne. – “Ide, a keresztyén hit teljes feladásához vezetne a ti kételkedésetek a feltámadást illetően” – mondja az apostol.

Aranyszájú János egyszer azt mondta, hogy a keresztyén embert nem annyira bűnei, mint kételkedése juttatja a kárhozatba. S valóban keresztyén életünknek bűne az a kételkedés és bizonytalanság, mely minden egyéb cselekvésre erőtlenné tesz, a szó eredeti és átvitt értelmében vett rezignációra – a zászló letételére – csábít, s ezzel életünk Krisztus feltámadásának erőit hazudtolja meg. Márpedig a keresztyén ember csak Krisztus feltámadásának erőit megtalálva, azokkal meggazdagodva nélkülözhetetlen a világban, a győzelmi jó hír biztos tudata és az élő reménység nélkül legfeljebb az ízét vesztett só "hasznosságával" ér fel. L. L.

Az alábbiakban két jelentős eseményről szeretnénk hírt adni.
Az első a gyülekezet énekkarának százéves jubileumi ünnepsége. Tulajdonképpen a múlt év végén érkezett el énekkarunk e jelentős mérföldkőhöz, de az ünnepélyes megemlékezésre csak ez év február 28-án, vasárnap került sor. Délelőtt még kevesebb vendég jelenlétében ünnepeltünk. Már az imaórán a hálaadás volt a szívünkben és az ajkunkon Isten megtartó kegyelméért. Az istentiszteleten az igét Nemeshegyi Zoltán hirdette 5Móz 8:2 alapján: “Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened...” A visszaemlékezésben segített Bányai Jenő: “A magyarországi baptista egyházzene története” című műve, mely jelentős pesterzsébeti vonatkozást is tartalmaz.
E könyvet meleg szeretettel ajánljuk nemcsak a jubiláló gyülekezetek figyelmébe, hanem minden baptista hívő testvérünknek, mert a múlt ismerete nagyobb hálára és odaadásra késztet a jelenben.
A délutáni alkalomról egy résztvevő vendég: Marosi Nagy Lajos testvér tudósít.

Március 7-én, vasárnap délután bemerítési istentisztelete volt gyülekezetünknek. Ez alkalommal Dr. Almási Mihály szövetségünk elnöke hirdette az igét Mt 28:16–20 alapján. A missziói parancs igéje különösen időszerűen hangzott a Biblia és a misszió éve kezdetén. Most egyetlen hitvalló: Kovalcsik István állt a bemerítőmedence partján, de hisszük, hogy ő csak a zsengéje a következőknek. Testvérünk 78 évesen hozta meg élete legnagyobb döntését, hogy hitét bemerítéssel is megpecsételje. A bemerítés szolgálatát Nemeshegyi Zoltán végezte.
N. Z.

Valamikor a múlt század végén, a magyarországi baptista misszió kezdeti szakaszában baptista gyülekezet alakult Erzsébetfalván. Az evangélium üzenete volt az, amely az egyszerű munkásembereket megszólította, és hallatán többen csatlakoztak a baptista hívőkhöz, az 1886-ban alakult kis gyülekezethez. Elsőként szívüket az evangélium vigasztaló és bátorító szava ragadta meg, de a kezdetektől lendítő erőt jelentett az éneklés az erzsébeti misszió történetében.
A kezdeti közös éneklés öröme és lendítő ereje – amiként Magyarország-szerte az induló baptista misszióban – énekkar alapításának gondolatát érlelte. Alexovics György testvér úttörő munkája nyomán azután 1898-ban megalakult a közeli gyárakban dolgozó egyszerű hívő munkásokból álló énekkar, és ennek immár 100 esztendeje.
Az eltelt több mint egy évszázadban Isten dicséretének fontos eszköze volt az énekkar szolgálata, és úgy a gyülekezet, mint az énekkar vezetői kiemelten fontosnak tartották a kóruséneklés fenntartását és fejlesztését.
A 100. mérföldkő arra késztette testvéreinket, hogy megálljanak és hálát adjanak az áldásokért. Február 28-án, az ünnepi istentiszteleten felemelően hangzott az ének a jubiláló énekkar ajkán. A gyönyörű imaház zsúfolásig telt meg a gyülekezet tagjaival és a vendégekkel, akik közül sokan valamikor a pesterzsébeti énekkar tagjai voltak. Amikor Nemeshegyi Zoltán testvér, a gyülekezet lelkipásztora azt kérte, hogy álljanak fel azok, akik valamikor az erzsébeti énekkarban szolgáltak, úgy tűnt, alig maradunk ülve néhányan. Ennek ékes bizonyítéka volt azután az a két ének, amelyben minden volt énekes is részt vett. Szűnni nem akaró sorban vonultak fel az emelvényre Istent dicsérni mindazok, akik nem kimondottan nosztalgiából, hanem hálából álltak oda, hogy énekeljenek, és ezzel felidézzék azokat az áldott éveket, amelyeket az erzsébeti gyülekezetben mint lelki alma materben tölthettek.
“Erős vezérünk van nekünk” – szólt ünnepélyesen Handel műve, és illusztrálta az eltelt 100 esztendőben tapasztalt vezetést, hisz azokra a kezdeti évekre is emlékeztek testvéreink, amelyekben apáik éltek, akiktől átvették a ma végzett szolgálatot. Kovács László testvér beszédben elevenítette fel a 100 év történetét, Gyarmati Imréné bizonyságtételében a ma is szolgálók személyes átélését, az énekkari szolgálat lelki vonatkozásait érzékeltette a gyülekezettel. Nyilvánosan köszöntötték a karvezetőket: Baka Sándor, Horváth László, Lovászné Gellén Christa testvéreket, akik a jubileumi istentiszteleten vezényelték az énekkart.
Az igehirdetést Mészáros Kornél főtitkár testvér tartotta, aki a mennyei és a földi kórusról, a csendeskamrában történő Istent dicsőítő éneklésről szólt igehirdetésében. Az éneklés magvetés – mondta –, amelyet a következő 100 esztendőben is végeznie kell a pesterzsébeti énekkarnak.
A jubileumi istentisztelet egy hálaadó koncertté vált azáltal, hogy az énekkar zenekari kísérettel Mendelssohn 95. zsoltárát énekelte el Horváth László testvér vezényletével, aki 35 éven át volt az énekkar zenei vezetője. Szólót Klucsikné Kiss Rózsa, Kovács Pál és Szilágyiné Mátyus Elvira énekelt, orgonált: Tóka Szabolcs. A megzenésített zsoltár szavai a hallgatók szívéig hatoltak: “Jöjjetek mind, vigadva Istent áldjuk!" A hitvalló sorok: "Mert az Isten hatalmas Úr!" markánsan íródtak mindnyájunk szívébe. És mint megzenésített evangélizálás, úgy hatott a zsoltár döntésre hívó sora: "Nyissátok meg a szíveket!"

Isten ügyének méltó eszköze az ének, érdemes volt megünnepelni.
MNL
 

Szeretetteljes testvéri tájékoztatás és kérelem

A Szövetségi Tanács döntése alapján két gyülekezet megsegítésére tartunk húsvéti célgyűjtést

A Gyulai Baptista Gyülekezet Istentől való lehetőségnek ismerte fel azt, hogy az elmúlt év nyarán eladó lett a közvetlen szomszédságában lévő háromlakásos családi ház egyik utcai fronton lévő 115 m2-es, háromszobás lakrésze a hozzátartozó kerttel. A fejlődésben lévő gyülekezet teljes egységben úgy döntött, hogy megvásárolja ezt a lakrészt. A megegyezés alapján négymillió forintot kell fizetnünk érte. Gyülekezetünk készpénzkészlete mellett felajánlásokat gyűjtöttünk a tagoktól, amelynek következtében az 1999. év végére a teljes vételár rendelkezésünkre fog állni. Az Úr megáldotta az egységet és a jókedvből fakadó felajánlásokat, mert már eddig ki tudtuk fizetni a vételár 2/3-át. A hátralévő egymillió forint is rendelkezésünkre fog állni május 31-ig, amikor megtörténik a kulcsátadás. Ezután állunk majd újabb feladatok előtt.

Az eddig lakásként használt épület teljes felújításra szorul. Kisebb átalakításra is szükség lesz az általunk eltervezett használatnak megfelelően (fürdőszoba átalakítása, megszüntetése, közlekedő folyosó kialakítása, külső vakolat teljes felújítása, nyílászárók felújítása, cseréje stb.). A zavartalan használat érdekében egy új bejárati ajtót kell beépítenünk az imaház udvara felől. A lakással együttjáró udvar és kertrész rendezése szintén jelentősebb anyagi kiadásokkal jár együtt. Ám ennek nagyon örülünk, mert a jelenlegi helyzetben a szűk udvaron nagy a zsúfoltság istentiszteletek után és a szabadtéri szeretetvendégségek rendezése alkalmával, amikor a 3-400 jelenlévő megéli a közösségépítő alkalmakat az Úr házához kapcsolódóan. A jelenlegi udvar területének több mint kétszeresére nő így a rendelkezésünkre álló terület. A bővülő udvar területét három oldalról kell kerítéssel elválasztanunk a szomszédoktól, összesen kb. 25 méter hosszúságban. Ennek megépítésénél arra is törekednünk kell, hogy olyan megoldást alkalmazzunk, hogy az udvar használatának közösségünkben szokásos formája ne zavarja a közvetlen szomszédságunkban lakókat. S mivel minél előbb szeretnénk igénybe venni a megvásárolt épületet, kérjük a testvéreket szerte az országban, hogy támogassák anyagilag a fentebb leírtak megvalósítását! Így megfelelő hellyel rendelkezünk majd a gyülekezetben folyó gyermekbibliaköri munka és ifjúsági munka számára. Valamint az alkalmi gyülekezeti vendégek, szolgálattevők rövidebb-hosszabb ideig tartó elszállásolását is meg tudjuk oldani. Jelenleg minden vasárnap reggel két gyermekcsoport a lelkipásztori szolgálati lakásban tartja foglalkozását, egy tinédzsercsoport pedig a gyülekezeti szeretetvendégségeket szervírozó helyiségben találkozik.

Köszönettel vettük, hogy a Szövetségi Tanács a húsvéti célgyűjtést 50%-os arányban megosztva a felsorolt felújítási munkák költségeinek (gyülekezetünk) támogatására hirdette meg. Kérjük az ország testvériségét, hogy a húsvéti istentiszteletek perselyezésekor gondoljanak ránk, hogy mi is átéljük, miként valósul meg az alábbi ige igazsága ma, a mi országos baptista testvéri közösségünkön belül: “Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfeledkeznék a ti cselekedeteitekről és arról a szeretetről, amelyet az ő nevében tanúsítottatok, amikor a szenteknek szolgáltatok és most is szolgáltok" (Zsid 6:10).
Szlovák Tibor lelkipásztor
 

Már amikor 1995 januárjában bemutatkozó szolgálaton voltunk az angyalföldi gyülekezetben, megfogalmazódott a gyülekezet igénye: szeretnénk továbbfejlődni az evangélizációban. Örömmel tapasztalom azóta is, hogy nemcsak egy jól hangzó szlogen volt e kijelentés. Lelkipásztor és gyülekezet együtt küzdünk – néha önmagunkkal –, együtt keressük az utat a gyülekezet növekedéséhez.
Hálásak vagyunk Istennek, hogy a Váci úti imatermünk 1996 óta már saját tulajdonban van. Korábban béreltük azt a 75 m2-t, amelyen a gyülekezet él. A nagyterem ugyan felújításra szorul, de jelenleg elegendő nagyságú. “Kistermeink” azonban – 2 m széles, félszoba nagyságú két helyiségről van szó – nagyon szűkösek. Mosdólehetőségeink is alig felelnek meg a szükségeknek, és elég közel vannak a nagyteremhez.
Isten ajándékaként arányaiban sok gyermek van a gyülekezetben. 55 tag mellett 23 a gyermek, akik közül 15-18-an járnak a vasárnapi iskolába. Ennek megfelelően szeretnénk a vasárnapon túl is foglalkozni velük és iskolatársaikkal, barátaikkal. E félévben legalább 3 klubdélutánt szervezünk, melyeket csak az imateremben tudunk megtartani. Minden alkalommal át kell rámolni az imaházat, a padokat összetolni stb. Ezt kell tennünk az évi 3-4 jótékonysági ruhaakció alkalmával is, mely alkalmak a szociális segítségnyújtás mellett az evangélizációt megelőző kapcsolatépítésre is eredményesen szolgálnak. A Minden Korosztály Bibliaiskoláját beindítani ilyen körülmények között nem tudjuk, pedig a bibliatanulmányozás nagyon fontos eleme a gyülekezeti növekedésnek. A közösségi vasárnapokat, amikor ebédre is együtt marad a gyülekezet, így is megoldjuk, de vendégeket hívni – esetleg egy másik gyülekezetet – a szűkös terem miatt csak óvatosan szabad. Végül hadd említsem az októberi Nemzetközi Missziós Hét ‘99 evangélizációt, amikor nem tudom, hogyan fogunk elférni, ha eljönnek azok, akikért már most is naponta imádkozunk.
Ez év elején hallottuk a hírt, hogy egy lakás a házban kiürült, és egy vásárlással és egy cserével még majdnem 70 m2-t ragaszthatunk hozzá a jelenlegi imaházunkhoz. Mivel az esetleges építés jelenleg nem tűnik reális lehetőségnek, örömmel vettük a felcsillanó lehetőséget. Ezzel a szomszédos lakással az imaterem már évtizedekkel ezelőtt is egybe volt nyitva. Akkor ugyanis egy leányotthon is működött itt. Most kistermeket alakítanánk ki gyermekfoglalkozásokra, csoportos bibliaórákra, elöljárói megbeszélésekre. A 10 éve dédelgetett építési tervünkről még nem mondtunk le, de 5-10 éven belül nem látunk rá reális lehetőséget. Bár a megtakarított pénzünk most elfogy a vásárlással, de ez a mostani lehetőség nagyon jó missziós befektetésnek ígérkezik.

Örömmel értesültünk arról, hogy a Szövetségi Tanács a húsvéti országos célgyűjtés felével támogatja ezt a tervünket. Jólesik megtapasztalni, hogy az a gyülekezet, amely építési tervei mellett, folyamatos gyűjtés közben is többször csatlakozott a mások építkezését támogatók táborához, most részesülhet mások támogatásában. Isten áldását és gondviselését kívánjuk mindazoknak, akik húsvéti célgyűjtésükkel részt vállalnak gyülekezetünk missziójában!
Macher Tivadar lelkipásztor
 

A győzelmet meg kell ünnepelni! Kell? Talán nem helyénvaló ez a szó, hisz szeretünk ünnepelni.
Húsvétkor minden szolgálattevő igyekszik kitenni magáért. (Talán mondanom sem kell, ettől még nem lesz ünnep az ünnep.)
A szavaló megpróbálja kívülről megtanulni az alkalmi költeményt.
A karmester külön énekórát tart, hogy megszólaljon – de úgy igazán – a győzelmi himnusz.
Valaki hangszerszólóját gyakorolja.
Lelkipásztorként is talán valamivel alaposabban készülünk fel az igehirdetésre, mint általában. Tudunk beszélni a korabeli temetkezési szokásokról, a barlangsírokról, a balzsamozásról, a torinói lepelről...
A hogyanra is jobban ügyelünk ilyenkor: Elhatározzuk, most mindenképpen félreteszünk gondot, terhet, sérelmet, és örömmel fogunk prédikálni az örök élet reménységéről. Annál is inkább, mivel olyanokhoz is szólhatunk, akik évente csak kétszer jönnek el az imaházba.
Karácsonykor és húsvétkor. (Megszóljuk őket, pedig titokban mennyire örülünk, hogy eljönnek!)
Megszóljuk talán azokat is, akik másképp ünnepelnek:
– a locsolkodókat,
– a gyerekeiknek nyuszit vásárló apukákat,
– a hobbikertészkedőket,
– a konyhába költözött háziasszonyokat.
(Ismerjük el, ők néha nagyon is jól jönnek nekünk. Ha a mi ünneplésünk netán túl üresre, semmitmondóra sikeredne, lehetőséget adnak az önigazolásra. Ha nem lennének másképp ünneplők, akkor kénytelenek lennénk magunkhoz mérni magunkat.)
Pedig tudjuk, hogy nem ettől ünnep az ünnep. Nem attól, hogy kiteszünk magunkért, másokat pedig lesajnálunk. Lehet, hogy közhelyszerűen hangzik: Az élet győzelmét az tudja ünnepelni igazán, aki minden nap az élet oldalán áll. Aki szereti az életet.
Nem csak önmagát,
nem csak a családot,
nem csak a nemzetet,
hanem az életet.
Mert az élet ajándék. Isten kimondhatatlan ajándéka, amit először szeretni kell, és csak utána ünnepelni.
A presszó tulajdonosa idegesen várja a pultoslányt. Már meg kellett volna érkeznie. Végre megszólal a telefon:
– Ne haragudj, nem tudok bemenni dolgozni... Elütött egy teherautó... Szerencsére nincs nagy baj. Csak a bokám dagadt be, de úgy, hogy nem bírok lábraállni.
– Na, akkor gyorsan szedd össze magad, mert este diszkó lesz!...
Ilyen szívvel persze hogy nem lehet ünnepelni, ujjongani, hitet tenni az ajándékba kapott élet mellett. De attól tartok, eredendően én sem vagyok különb, ha számomra közömbös emberekről van szó.
Az én érdekeim sincsenek tekintettel másokra.
Az én ösztöneim sem mások életét védik, hanem a sajátomét.
Ezért hát a szívemmel kell odaállnom az élet oldalára.
Idős, vak, egyedül élő néni hívja fel a lelkisegély telefonszolgálatot éjféltájban. Elmondja áloműző gondolatait, tehetetlenségét, félelmeit. Végül halálvágyát is. Csak azért nem lett még öngyilkos, mert tudja, hogy ha megtenné, a szomszédok csak napok múlva nyitnák rá az ajtót, s attól az élménytől meg akarja kímélni őket...
Ezt hallva az ember nem tud ünnepelni. Vagy legalábbis nem szokványosan.
Nincs énekkar és orgonaszó.
Nincs sodró erejű prédikáció.
Az ügyelő a vonal másik végén nem is tesz mást, minthogy szívével odaáll a csatatérre.
Oda, ahol élet és halál harca folyik. Csendesen, fegyvertelenül, szorongások között, de odaáll. Nem azért, mert szereti a veszélyt, a kihívást, a halál közelségét. Hanem mert ott emberek vannak. S ha gyáván elmenekül, ők magukra maradnak.
Sztálingrádtól Berlinig hosszú volt az út. Mennyi élet veszett oda a döntő fordulattól a végső fegyverletételig!
Valahol itt tartunk most, 1999 húsvétján. A győzelem és a végső fegyverletétel között. Sok még a könny, a gyász. De a háború eldőlt! És talán nincs messze már az az idő, amikor – Pilinszky szerint – “az Atya, mint egy szálkát, visszaveszi a keresztet”.
Az lesz az igazi ünnep!
M. Kovács László
 

 
"Megváltva – Mily boldogan vallom – A Bárány szent vére árán!” F. J. Crosby. Igen, nagypéntek a megváltott ember hálanapja. Egy töredelmes, alázattal teljes hálanap. Mert ekkor rótta le értünk az Úr Jézus a váltságdíjat vére hullásával. “Nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon válttattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén” (1Pt 1:18–19).

Valóban legyünk hálásak az Úrnak, de gondoljunk bele mind mélyebben, mibe került a megváltás drága Urunknak! Így bizonyára még gazdagabb lesz hálaadásunk, és nemcsak hálaadásunk, hanem odaadásunk is.

Belegondoltál már abba, mit jelentett Neki, amikor megfosztották ruháitól? Amikor megkorbácsolták véresre szaggatva szent testét. Amikor kigúnyolták, leköpdösték és verték. Velünk kellett volna, hogy megtörténjen mindez, de a büntetést ő szenvedte el helyettünk. Belegondoltál már abba, mit jelentett Neki, amikor mint ártatlanul elítélt és kiszolgáltatott és megostorozott vitte keresztjét a fájdalom útján? És egyszer csak már nem tudta vinni elkínzott, agyongyötört testével... Majd a Golgotánál kíméletlenül odaszegezték a fára kezét, lábát, felemelték, és ott függött ég és föld között szenvedve mindaddig, amíg le nem rótta érettünk a váltságdíjat. Mindaddig, amíg el nem végzett mindent. Ellenségeinek megbocsátott. Átélte az Istentől való elhagyatottság állapotát. Bátorította a megtérő latort. Gondoskodott édesanyjáról. Őszinte nyilatkozatot tett: “szomjúhozom”. Bejelentette, hogy a megváltás nagy műve elvégeztetett, és lelkét az Atya kezébe tette le. Addig élt, amíg mindazt végbevitte, ami megíratott róla az Írásokban. Ezek után letette életét: volt hatalma letenni és volt hatalma felvenni. Lett volna arra is hatalma, hogy elkerülje a Golgotát, de akkor nem mondhatná ujjongva az énekíró és egyikünk sem: “Megváltva, megváltva!” Akkor nem lenne bűnbocsánat és örök élet. De hála neki, megváltott bennünket. A teljes váltságdíjat kifizette. Szabad lehetsz, ha ezt hittel elfogadod és Krisztusban egy új életet kezdesz: "Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak" (Róm 8:1).

Természetesen fáj nekünk, hogy ezt tették Isten Fiával: az ártatlannal, a szeplőtlennel, az igazzal. De nem Júdásra haragszunk, aki elárulta. Sem a főpapokra és a főtanácsra, akik elítélték. Sem Pilátusra, aki taktikázott Jézussal – noha meg volt győződve ártatlanságáról –, és ebbe belebukott. Sem azokra, akik “feszítsd meg”-et kiáltottak. Úgy látjuk, hogy mi is benne vagyunk mindezekben, ahogy Ézsaiás megjövendölte: “Vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen! Az Ő sebei árán gyógyultunk meg... Az Úr Őt sújtotta mindnyájunk bűnéért!” (És 53:5–6) Az Úr Jézus érettünk, miattunk és helyettünk szenvedett.

Teljen meg tehát szívünk őszinte elismeréssel, hálával, dicsérettel és odaadással! Már nem élhetjük úgy az életünket, ahogy addig éltük, amíg meg nem ismertük Krisztus áldozatát, szeretetét, érettünk halálba adott életét. Hagyjuk tehát régi életünket, és Vele együtt éljük azt az újat, melyet Ő hozott létre megváltó halála által! “Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben.” (1Kor 6:20)
Zentai László
 

470 évvel ezelőtt, 1529 tavaszától Fischer András, a magyarországi anabaptizmus egyik első úttörője Körmöcbányán, Lőcsén, Svédleren, Szomolnokon, Iglón munkálkodott. A reformáció általános elvei mellett – melyeket kortársai hirdettek – prédikációiban helytelenítette a csecsemők megkeresztelését. Miután Lőcse városának bírája és a tanácstagok közül is néhányan az anabaptistákhoz csatlakoztak, Felső-Magyarország főkapitánya mások elrettentése végett Fischert és társait börtönbe záratta, a tanácsi tisztségviselőknek pedig szigorú eljárást helyezett kilátásba.

215 éve, 1784. április 4-én egy székelyföldi kisfaluban, Kőrösön született Csoma Sándor, a későbbi őshazakutató, világhírű nyelvész, zsoltárfordító, a tibeti kultúra első európai közvetítője. Főbb műveit a Kalkuttában (India) működő – Williams Carey misszionárius által alapított – Baptista Misszió Nyomdájában jelenttették meg.

70 évvel ezelőtt, 1929. április 3-án Soltvadkerten született Mészáros Sándor, a későbbi operaénekes, Mészáros Sándor (1899–1944) lelkipásztor fia. “A négy évtizedes énekesi pályafutása alatt, bármennyi is volt közben a baj, az akadály, mindig a gyermekkorából, a szülői ház neveltetése légköréből merített új erőt. Hittel vallotta: mi emberek lehetünk különböző viszonyban egymással, de Istennel csak jó viszonyban lehet lenni” – olvashatjuk egy vele készült interjúban. Nem csak a polgári életben mint operaénekes, hanem a lelki szolgálat útját is megtalálta előbb a Nap utcai, majd a szentendrei gyülekezetben, de zengő basszusát számos országos és gyülekezeti jubileumi ünnepség alkalmával hallhattuk. 1997. június 2-án szólította magához az Úr.

60 éve, 1939. április 1-jén hunyt el Sós István, a Békés megyei baptisták legeredményesebb igehirdetője. Bihar, Arad, Csanád és Szolnok megyékben is szolgált. 23 gyülekezetnek volt az alapítója és szeretett lelkigondozója. Vallotta: “Nekem az a boldogságom, ha az Urat szolgálhatom s népemnek az igét hirdethetem.” Beszédéből tűz áradt, amely magával ragadta hallgatóit. Szeme ragyogott, amikor Megváltójáról tehetett bizonyságot. 1852. december 19-én született.

55 évvel ezelőtt – miután a német csapatok megszállták Magyarországot – 1944. április 3-án Anglia és az USA légiereje megkezdte hazánk bombázását. Akkor és a későbbi támadások során találat érte a Baptista Teológiai Szeminárium Margit rakparti épületét, az Árvaházat, a Nap utcai templomot és a főváros számos más imaházát is.

Zágoni Jenő
 

Ökumenikus temetési énekfüzetet állítottunk össze a közelmúltban a református tiszteletessel és a két éneklésvezető baptista testvérrel. Az 50 ének szinte mindegyikében fellelhető az a reménység, hogy bár ez a földi élet véges, mulandó, “csak buborék”, az énekünk is egyszer elnémul...; mégis áthathat bennünket, megváltottakat egy boldogító érzet: Jézus átvezet minket a halál Jordánján, az új hazát, amelyet előre ment elkészíteni, megnyitja nekünk, ahol megláthatjuk Őt, és előrement szeretteinkkel örökké dicsérhetjük végtelen szeretetét és halálon is győzelmes hatalmát.
Elég sok temető bejáratánál szemünkbe tűnik a tömören megfogalmazott vigasztalás: “Feltámadunk!” Viszont ez olyan sokszor marad csak egy felirat, mert nincs mögötte igazi bizonyosság. Valami olyan biztosíték, amire hivatkozva nyugodtan kijelenthetnénk e reménységet. Nincs valami erős háttér, valami biztos alap. Valaki, Akire hivatkozva lehet bízni. És ilyenkor lehet olvasni a sírfeliratokat: "Itt hagytál minket, üres az élet", "Csak folyatjuk a könnyünk, mert te nem vagy már köztünk"... Milyen jó, amikor egy-egy ilyen vallomás is olvasható a sok reménytelen, önsajnáló között: "Jézus él! Feltámadunk..."
Amikor Jézus Krisztus már három esztendeje a tanítványok között tanított, tett csodákat, hirdette az Isten országát, akkor elmondta nekik, hogy mi történik majd az élete végén. Háromszor is közölte ezt velük, és követői tanítványokhoz méltatlan módon reagáltak a közlésekre: egyszer Péter vonta félre megdorgálni, másszor nem értették beszédét és féltek megkérdezni, harmadszor pedig már nem is ügyeltek rá, hanem arról vitatkoztak, ki köztük a nagyobb. Számomra e megnyilvánulások közül a legdöbbenetesebb, amit Máté örökített meg a második kijelentésnél: "Amikor újra együtt voltak Galileában, így szólt hozzájuk Jézus: ’Az Emberfia emberek kezébe adatik, megölik, de a harmadik napon feltámad.’ Ekkor igen elszomorodtak." (Mt 17:22–23)
Talán azt mondhatnánk, hogy ejnye, ezek a tanítványok, milyen értetlenek és figyelmetlenek voltak, miért nem voltak képesek végighallgatni Mesterük szavait! Akkor nem vett volna erőt rajtuk a kétségbeesés. Akkor nemcsak a vesztőhelyre keresztjüket vonszolók szenvedéssel teli elgyötört arca jelent volna meg előttük, nemcsak a szeretett Mester elvesztésének sötét árnyéka homályosította volna el élményekben gazdag napjaikat, hanem előre láthatták volna lelki szemeik előtt a történelem legnagyobb csodáját: a dicsőséges feltámadást. Mert hát erről beszélt nekik a Mester! De ezek az ilyen meg olyan tanítványok! Bezzeg, ha mi lettünk volna a helyükben!
Mi is ugyanígy reagáltunk volna... Igen nagyon, azaz felettébb elszomorodtunk volna. Hatalmába kerített volna bennünket a bánat és a kilátástalanság, a reménytelenség és a kétségbeesés. Hát persze, ez érthető is, mondjuk, hiszen Jézus a tanítványai életének értelme, Akiért érdemes volt elhagyni hálót, hajót, vámszedő asztalt, fügefát, zelóta pártot, családot, mindent. És most meghal? Ilyen fiatalon? Ennyire kevés együtt töltött idő után?! Halmozódhattak a kérdések. Mert nem figyeltek végig az Úr Jézus szavaira: "...de a harmadik napon feltámad!"
Akkori tanítványokként mi is elszomorodtunk volna. Ma már tudhatjuk: Jézus Krisztus megint igazat mondott. Húsvétját ünnepelhetjük nemcsak évente két napon, hanem vasárnaponként is. Akinek az életében a megengedhető és elengedhetetlen, Isten szerinti szomorúság (2Kor 7:9–10) elvégezte munkáját, az megéli a páli felszólítást: “Mindenkor örüljetek!” (Fil 4:4; 1Thess 5:16). Akiknek megvan az az Alapunk, amely biztosítja a mi feltámadásunkat is, azok boldogan tehetünk bizonyságot, mert nem vesztett ügy, hanem győztes Megváltó uralma alatt élünk. És énekelhetjük a kórussal: “Legdrágább kincsem itt nekem a szép, igaz remény...” Te is ott vagy valamelyik szólamban?
Papp Dániel
 

Szeretettel hívjuk a testvéreket a Biblia és misszió évében megtartandó Közgyűlés ünnepi istentiszteleteire a pesterzsébeti imaházba.
A megnyitó istentisztelet április 15-én csütörtökön 18 órakor kezdődik. A Közgyűlést Mészáros Kornél főtitkár nyitja meg, igét hirdet dr. Gerzsenyi László lelkipásztor, és énekel a pesterzsébeti énekkar.
Az ünnepi istentisztelet április 16-án pénteken 18 órakor kezdődik. Igét hirdet Dr. Almási Mihály egyházelnök, énekel a gyulai énekkar.
Mészáros Kornél főtitkár

Éppen egy évvel ezelőtt, 1998 húsvétján tartott célgyűjtést az ország testvérisége az első magyarországi imaház, a Budapest – Wesselényi utcai kápolna felújítására. Akkor mintegy hetven gyülekezetből 1,6 millió Ft adományt kaptunk, amelyet az Úr asztala, a dobogó, valamint az imaház belső burkolatának elkészítésére fordítottunk.

Az imaházat tavaly augusztusban félkész állapotban vettük használatba. Az azóta eltelt időben befejeztük az imatermet, karzat, lépcsőház beltéri munkáit, csinosítását, megújult az imaházunk külső homlokzata.

Az imaházhoz kapcsolódó épületegyüttes hasznosítását a Szövetségi Közgyűlés a gyülekezetre bízta. Mivel ez az épületrész is az imateremhez hasonló felújításra szorul, így az építkezés folytatódik. Ennek keretében fogjuk kialakítani a gyülekezeti kistermet is. Felújítás után a baptista missziónkat támogató tevékenységnek szeretnénk helyt adni. Ebben az épületrészben jelenlegi terveink között keresztyén kollégium, valamint keresztyén teaház szerepel.

Imaházunk felújítása során elérkeztünk a befejező munkálatokig. Az imaház hivatalos megnyitására 1999. április 24-én délután 5 órakor kerül sor. Az ünneplés vasárnap is folytatódik. Az ünnepélyre szeretettel meghívjuk a testvériséget. A megnyitó istentiszteleten igét hirdet Dr. Almási Mihály egyházunk elnöke, közreműködik Beharka Pál orgonaművész testvér, valamint a Központi Énekkar.

Dr. Szabóné Bayer Éva

A Jelenések-sorozat április 11-én du. 3 órakor folytatódik a teológiai akadémia dísztermében (VI. ker. Benczúr u. 31.). Szeretettel várjuk mindazokat, akik az Ige mélyebb megismerésére vágynak.
Dr. A. M.

Szeretettel várjuk most nyíló menyegzői ruhaszalonunkba mindazokat a fiatalokat, akik szeretnék új kollekcióból kiválasztani esküvőjük kellékeit. Az első tíz kölcsönző e hirdetés felmutatásával 20% kedvezményt kap. Ezen felül a baptista menyasszonyoknak új cipőt vagy fejdíszt adunk ajándékba. Telefonszámunk: 27/360-158 (15–20 óráig).